Ivás István emlékezése: Fogolytemető a Szovjetunióban

NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

IVÁS István (Csíkszereda)

Fogolytemető a Szovjetunióban

1944 vége–1948. április

Ivás István, csíkszeredai nyugdíjas vagyok. Szíves engedelmükkel mellékelten küldök egy tájékoztató jellegű elbeszélést, amelynek „Egy fogolytábor rejtélyes története” címet adtam. E levél megírására és a mellékelt rövid tájékoztató írásom Önökhöz való elküldésére az adott ösztönzést, hogy az elmúlt napokban egyik szomszédom jóvoltából kezembe került a „História” folyóirat 1991/4. számának egyik példánya. Abban a 18–25. oldalakon közölték I. A. Galickij volt szovjetunióbeli történész „Hadifoglyok a Szovjetunióban, 1941–1945” című írását. Abban a cikkben a szerző többek között azt írja, hogy a volt hadifoglyok temetőinek nagy részét különböző objektív és szubjektív okok miatt nem lehet feltárni. De azért találtak olyan helységeket is, ahol ezek a temetők ismertek voltak, és az illetékes helyi szervek foglalkoztak és foglalkoznak a rendbetételükkel. Lehetőség nyílik arra is, hogy az ott elhaltak hozzátartozói felkeressék és kegyelettel adózhassanak nekik.

Miután az említett forrásból értesültem, hogy a volt Szovjetunió területén foglalkoznak a volt hadifoglyok vagy oda deportáltak temetőinek feltárásával és rendbetételével, arra gondoltam, hogy én, akit 19 évesen mint polgári személyt hazulról hurcoltak el, és személyesen is részt vettem az ott elpusztult fogolytársaim eltemetésében, ismerek egy olyan fogolytemetőt, melyet jelenleg az ottani helyi szervek nem ismernek. Üdvös lenne, ha ismertetném valamelyik magyarországi illetékes szervvel és rajtuk keresztül az ottani helyi szervekkel, hogy az a fogolytemető hol van.

Egy fogolytemető rejtélyes története

Az én szülőfalum, Marosmagyaró (Maros megye) határában 1944 őszén súlyos védelmi harcok folytak. Miután 1944. október 9-én a frontot a védők feladták, és nyomukban a támadó szovjet csapatok elvonultak nyugat felé, nemsokára a faluba és környékére visszatértek az 1940 őszén kivonult (eltávozott) román karhatalmi és közigazgatási szervek. Ezek mindazon magyar férfiakat, civileket, akik magyar katonák voltak, és a visszavonulás alkalmával egységeiktől lemaradoztak és családjaikhoz hazatértek, összeszedték. Az én falumból, köztük engem is, összesen 21 személyt gyűjtöttek össze, és a szomszéd falvakból is a hozzánk hasonló személyeket.

Fegyveres kíséret alatt 1944. október 21-én elszállítottak minket a Brassó város közelében lévő Földváron létrehozott fogolytáborba. Ezt a tábort a román katonai hatóságok rendezték be. Abban a táborban tartottak fogva november végéig, amíg a fent említett módszerrel összeszedtek mintegy 700 magyar civilt (férfiakat), legtöbbjüket a székelyek lakta területekről. 1944. november végén mind a 700 magyar civil foglyot berakták egy 20 vagonból álló szerelvénybe, és elszállították Foksányiba a szovjet hadifogolygyűjtő-táborba, ahol a román kísérőink átadtak a tábor szovjet vezetőségének azzal az indoklással, hogy bennünket mint partizánokat az erdőkben fogtak el.

Volt köztünk egy idős székely bácsi, aki tudott oroszul, és mondta az orosz tisztnek, hogy mi nem voltunk partizánok, hanem hazulról hurcoltak el. De az nem hitt neki. Azt mondta, hogy ők a románokkal szövetségesek, és nekik hisznek. Így aztán ott maradtunk fogságban. Pár napra rá, ahogy bennünket odavittek, megérkezett 3000 magyar civil férfi, 16–60 éves korúak, akiket az oroszok hazulról: Hajdúböszörményből, Hajdúnánásról, Nyíregyházáról és környékükről hurcoltak el. Állítólag megtorlás címen, valamilyen merénylet miatt. Bennünket is összeraktak az anyaországból érkezettekkel, és miután fertőtlenítettek és megfürdettek, széles nyomtávú (60 tonnás) marhavagonokba raktak be. Száz személyt egy vagonba. December elseje táján elszállítottak mind a 3700-unkat a mai Moldáv Köztársaság (Besszarábia) területére, a Dnyeszter folyó jobb partján lévő Tighina nevű város közelében sebtében felállított fogolytáborba. Ez 1944. december 6-án történt. Azért írtam, hogy sebtében hozták létre ott a fogolytábort, mert csak azon a nap létesítették, amikor mi oda megérkeztünk.

Az épület, amelyben bennünket elszállásoltak, egy régi vár területén volt. Egy háromemeletes betonkolosszus 1 méter vastag betonfalakkal, valamikor erődítmény lehetett. Abban az épületben emberi szálláshelynek nyoma sem volt. Nem léteztek sem priccsek (ágyakról ne is beszéljünk), sem egyéb alomféle, úgymint szalma, gaz stb. nem volt biztosítva. Így ezek hiányában a nedves, csupasz betonpadlóra kellett feküdjünk, és később sem javítottak a hálóhelyeinken.

Az épületen nem volt sem ajtó, sem ablak. Sem az épületben, sem az udvaron ivóvíz nem volt biztosítva. Nem működött a fürdő- és fertőtlenítő berendezés sem. Az ivóvizet ökrös szekerekkel, benzines hordókban hordták fel a Dnyeszter folyóból. Habár tél volt, nem létezett semmiféle fűtés. Dolgozni sem vittek. A tisztálkodás, fertőtlenítés hiányában nagyon hamar elszaporodtak a minden bajt okozó tetvek, és fertőző betegség (flekktífusz) terjedt el. Ehhez társultak még más, emberpusztító betegségek, úgymint vérhas, vese- és tüdőgyulladás stb.

Mindezen életveszélyes és halált hozó betegségek ellen az illetékes szovjet szervek semmiféle gyógyszert vagy más védekező anyagot nem biztosítottak, kivéve a későn beindított fürdőt és fertőtlenítőt. A fent említett embertelen bánásmód odavezetett, hogy a foglyok nagy többsége megbetegedett, és eleinte naponta 20- 30 személy, később pedig 50-60 személy is elpusztult. A nagyszámú halott eltemetése is problémát okozott. Eleinte a tábortól nem messze lévő mezőn temették el a halottakat jeltelen tömegsírokba. De később, amikor az elhaltak száma megduplázódott, a föld is megfagyott, és a sok beteg miatt munkaképes ember sem igen volt, akik kiássák a sírokat, a halottakat a háború után ott üresen maradt lövészárkokba temették.

A halottak eltemetése nagyon egyszerűen ment, ceremónia nélkül. Mivelhogy egy alkalommal engem is kirendeltek temetni, szemtanúja voltam, hogy hova és hogyan lettek eltemetve az ott elhalt sorstársaim. Ez alkalommal a temetés úgy történt, hogy egy kavicshordó saroglyára ráhelyeztük a teljesen meztelen csont-bőr hullát, és azt a hullaháztól ketten elvittük a mintegy 300 méterre levő lövészárokig. Ott a hullát behelyeztük a gödörbe, 2–3 hullát egymásra. De mivel a föld fagyott volt, betakarni nem tudtuk, úgy kellett hagyjuk tavaszig, amíg a föld kiengedett.

A halottak betakarása hogyan történt, már nem tudhattam meg, mert közben engem munkaképesnek találtak, és 1945. május végén elszállítottak a közeli Kisinyov városba egy másik fogolytáborba. Itt megjegyzem, hogy habár mint civil személyt deportáltak, a továbbiakban úgy szerepeltem, mint hadifogoly. Onnan később elszállítottak más és más fogolytáborokba. 43 hónapi kényszermunka és fogság után, 1948. április végén tértem haza a szüleimhez Marosmagyaróra. A fent már említett embertelen bánásmód és mostoha életkörülmények miatt rövid öt hónap alatt az ott fogva tartott 3700 fogolyból mintegy 3000 pusztult el. Az elhaltak közül az anyaországiak voltak többségben. Itt még megszeretném említeni, hogy a tighinai táborban, amelyet mi haláltábornak neveztünk, az ott fogva tartottakról semmiféle nyilvántartást nem vezettek. Ugyanúgy azokról sem, akik elhaltak, és oda lettek eltemetve, jeltelen tömegsírokba.

Most, hogy a fent már említett temető rejtélyét feltártam, végezetül ezúton szeretném az illetékes magyarországi szerveknek a tudomására hozni és kijelenteni, hogy a jelen írásomban leírtakért vállalom a felelősséget, és ha kell, hitelt érdemlően bizonyítani is tudom. Mert ha kevesen is, de a velem együtt elhurcoltakból még rajtam kívül életben vannak: Kristóf Sámuel, Szász András és Szász Árpád Marosmagyaróról, Sebesi Sütő János és József Marosvécsről, valamint Varga János a háromszéki Tamásfalváról. De talán a leghitelesebb bizonyíték lehetne az alábbi érdekes epizód: arról van szó, hogy nevezett Szilágyi József, magyarói lakos, akinek az apja, néhai Szilágyi Miklós, velem együtt volt elhurcolva és oda van eltemetve, leánytestvérével 1992 szeptemberében elutazott Tighinára megkeresni az apja sírját. Hogy hol találja meg, azt egy falubeli túlélő magyarázta meg neki.

Így aztán elmenve oda, meg is találta a helyet. De az apja sírját nem kereshette meg, mert az ott állomásozó 14. orosz hadsereg egyik tisztje, egy őrnagy feltartóztatta, és megkérdezte, hogy mit keres ott, mert az a hely katonai zóna, civileknek tilos ott járni. Nem tudván oroszul, csak magyarul és románul, egy helybeli románul tudó tolmács segítségével elmondta, hogy honnan jött, és miért ment oda. Erre úgy a tiszt, mint a tolmács azt felelték, hogy nincsen tudomásuk arról, hogy ott fogolytábor lett volna. Arról sem tudtak, hogy az elpusztultak oda lettek volna eltemetve, mivel semmi nem jelzi azokat. Azonban az orosz őrnagy elmondta, hogy azon a nyáron (1992 júliusában), amikor a Dnyeszteren túli orosz szeparatisták fegyveres konfliktust robbantottak ki, az ott állomásozó orosz katonaság védelmi célból, a Dnyeszter jobb partján lövészárkokat ásott. Ásás közben nagy mennyiségű embericsont-maradványokra bukkantak. Nem tudván, hogy azok a csontok honnan kerültek oda, elszállították, és állítólag egy másik helyen elásták.

Ezzel a fenti érdekes eseménnyel kapcsolatban, összehasonlítva az általam már említettekkel, határozottan állíthatom, hogy azok a kiásott emberi csontok azonosak az oda eltemetett 3000 magyar mártír földi maradványainak egy részével. Meg vagyok győződve, hogy az illetékes szervek hitelt adnak írásomnak, és az én meg a már említett Szilágyi József segítségével ki tudják jelölni a már említett fogolytábor és temető helyét, hogy az ott elpusztult 3000 magyar mártír emlékének kegyelettel adózzanak. Egy kis emléktábla elhelyezése révén, úgy ahogy más hasonló esetekben már eddig is eljártak. Hogyha írásomat közreadják, ezúton felhívom mindazokat a hajdúböszörményieket, hajdúnánásiakat, nyíregyháziakat és környékbelieket, akiket 1944 októberében és novemberében hazulról a szovjet hatóságok elhurcoltak, és a Dnyeszter folyó partján lévő Tighina város melletti fogolytáborban tartottak fogva vagy az ott elhaltak hozzátartozóit, hogy a „História” folyóirat szerkesztőségénél jelezzék, igazolják az általam leírtakat, és támogassák abbeli javaslatomat, hogy oda egy emléktáblát helyezzenek el.